13 éve vettem egy oroszlánt, egy Peugeot 206-ost. Pár napra rá vettünk egy perzsa cicát. Törzskönyvezett nevén Füziházi Édeske, de mi csak Gizmónak hívtuk. Idén májusban megváltam az oroszlánomtól. Igaz, hogy a családban maradt, de már nem a tulajdonom. Most pedig a cicánktól kellett megválnunk. Elment.

Nem is olyan régen, november 12-én a facebook oldalamra raktam ki egy képet Gizmóról, hogy még a mai napig is aktívan játszik az idegeimmel. Bárcsak még mindig így tenne. De elment.

Mondhatnám, hogy csak egy állat volt. Mondhatnám, hogy kemény férfi vagyok és egy könnyem sem hullott le. De nem tudom, mert ez a kis rohadék nekem is a szívemhez nőtt. Családtag volt. És most elment.

Néha rossz fát tett a tűzre. Az összes ruhánkat összeszőrözte, ha ő úgy gondolta, hogy éjjel fél kettőkor felkelt minket, akkor addig nyávogott, míg fel nem keltünk. Pár bútort összekarmolt, volt hogy repültek a virágok az ablakból. Esténként ment a harc, amikor le akartam feküdni és ő helyemen aludt. Aztán megtanulta, hogy a söprűvel nem lehet harcba szállni, mert neki nem fáj a karmolás. Az utóbbi években már csak intettem neki és ő hang és harc nélkül kiment a szobánkból. Most már ezt sem kell tennem…..mert elment.

November 12-én még semmit nem vettünk észre. Aztán pár napra rá nagyon csendes lett. Nem aludta át az egész napot, alig evett, nem rosszalkodott. Elvittük Kapuvárra állatorvoshoz, Dr. Dojcsák Gáborhoz. Ezúton is nagy köszönet a hozzáállásáért, a kedvességéért és a segítségért! Nagyon alaposan megvizsgálta. Ultrahang, vérvétel stb… . A vérvétel kimutatta, hogy vesebeteg. A következő egy hétben nem sok változás történt. Az antibiotikumoknak és a fájdalomcsillapítóknak köszönhetően egy kicsivel többet evett, többet mozgott, de már nem volt a régi. Legtöbbször csak csendesen ült, és maga elé nézett. De akkor még itt volt!

Úgy döntöttük, hogy ez senkinek sem jó. A veséje már annyira beteg volt, hogy nem lehetett megmenteni. Csütörtökön pihenős voltam. Egész nap mellettem volt. Pontosabban a “főnöki székben ült.

Délután pedig jött a neheze. Rám, mint kemény férfira – aki könnyet ejtett egy macskáért – rám várt a feladat, hogy elkísérjem az utolsó útjára. Az autóban ülve eszembe jutott amikor hoztuk el. Ugyanígy ült a kis Peugeotban. Csak most az ellenkező irányban mentünk. Néha nyávogott egyet, a nem tetszését kifejezve, hogy be lett zárva a ketrecbe. Beérve a váróterembe csak némán ült. Szótlan volt. A rendelőben sem volt hangja.
Már későn értünk haza, sötét volt. Így másnapra maradt, hogy eltemessem. Körbe tekertem egy pólómmal, ha már úgyis annyira szeretett a ruháimon feküdni és így temettem el. Elment.

Soha nem hittem volna, hogy egy macska hiányozni fog. A 13 év alatt megszerettük. Készítettem egy slideshowt, hogy megőrizzük az emlékét. Mert emlék az van bőven! És azt is bátran kijelenthetjük, hogy nem ment el, mert az emlékünkben tovább él!